2. Brozsek Béla

Betegségem története

 

2004 nyarán, mikor más rendes ember nyaral, hogy kipihenje az egész évi munka fáradalmait, feltöltődjön energiával, én - pedig akkor már tizenhárom éve nyugdíjas voltam - még keményen dolgoztam. Nyomdász lévén könyveket, újságokat, katalógusokat készítettünk feleségemmel együtt, vállalkozóként, hozzá kell tennem, a szakma megszállottjaként. Akkor még nem gondoltam, hogy az egészségem rovására megy.

Augusztusban aztán hirtelen rosszul lettem, nem tudtam beszélni, elzsibbadtak a végtagjaim és a háziorvos azonnal bevitt a váci Jávorszky Ödön Kórházba. A sürgőségi vizsgálat után, ami ilyen állapotban egy kissé hosszúnak tűnt, már úgy vittek a neurológiai osztályra, mert elvesztettem az eszméletemet. A diagnózis: stroke.

Az elkövetkezendő napok mintegy félálomban teltek. Éreztem, hogy körülöttem ápolónők, orvosok vannak, foglalkoznak velem: infúziót, orvosságot adnak, vérnyomást mérnek, tisztába tesznek, de valójában nem tudtam, mi van velem.

Így múlt el az a pár nap, és mikor magamhoz tértem, akkor jött a felismerés: beszélni még nem tudtam, a jobb oldalam béna volt, és úgy kellett etetni és mindennel ellátni. A főorvos a vizit alkalmával, miután látta, hogy megértem, elmondta, hogy agyi történés ért, minden annak a következménye. Áthelyeznek a rehabilitációs osztályra és ott gyakorlott orvosok és ápolók elősegítik gyógyulásomat.

Másnap jött a beteghordó és kerekesszékkel átvitt a rehabilitációs rendelésre. A főorvos értésemre adta, hogy ezen az osztályon nagyon szigorúak a szabályok és itt mindenkinek dolgozni kell, mert csak akkor lehet gyógyulásra számítani. Ez volt az első lecke, és egyben segítség ahhoz, hogy elhatározzam, én igenis meg fogok gyógyulni.

Első napok ugyanúgy teltek, mint a másik osztályon. Minden az állapotomhoz szükséges segédeszközt megkaptam, kacsa, éjszakára pelenka, reggel mosdatás, tiszta ágynemű, kisasztal és minden segítség az étkezésekhez. Látszott, hogy a nővérek értik a dolgukat. Egy nővérke egyszer azt mondta, magát már nem mosdatom meg, mert ki tud menni magától is mosakodni. És kimentem és megmosdottam! Ez volt a második lecke, amely megerősítette a gyógyulásba vetett hitemet.

Egy napon megjelent egy hölgy, közölte, hogy ő logopédus, és ezután rendszeres beszédgyakorlatokat fogunk tartani. Papírlapokat terített elém és olyan egyszerű kérdéseket tett fel, hogy azt gondoltam, nem is nekem szól. Hónapokat és napokat kellett sorba rakni, és hasonló, általános iskolás feladatokat megoldani. Rádöbbentem, ez felmérés a beteg állapotáról. A harmadik lecke, amelyben megtanultam, hogy együtt kell működni a gyógyítókkal, mert csak így lehet eredményt elérni.

Már a betegtársaimtól hallottam, hogy ülőtorna és állótorna is részét képezi a gyógyító munkának. Behallatszott a vezényszó a folyosóról. Aztán megjelent egy kedves nővérke, a gyógytornász, s közölte, hogy itt egy bot és ennek segítségével elkísér az ülőtornára. Egyszer eldicsekedtem a gyógytornász hölgynek, hogy már bot nélkül is tudok járni, az ágyakba fogódzva és a fal mellett. Mikor elbúcsúzott, észre sem vettem, elvitte a botot. Ez volt a negyedik lecke: bízni a gyógyulásban. Ezután rendszeresen jártam tornászni, először ülőtornára, majd ahogy javulta az állapotom, állótornára, s később vizestornára is.

Feleségem minden nap bejött a kórházba, lélekbe velem volt és gondoskodott rólam. Barátaim rendszeresen meglátogattak, az egyik még verset is írt nekem. Ez volt az ötödik lecke: ha a hozzátartozók és a barátok együttéreznek, segítenek, akkor biztos a gyógyulás.

Majd eljött a nap, amikor elhagyhattam a kórházat, de még évekig kontrollja járva, gondoskodnak - infúzióval, gyógytornával, gyógyszerekkel - betegtársaimról és rólam.

Rendszeresen eljárunk a "Csakazértis" klubba, ahol hasonló betegségeken átesett emberekkel, barátokkal találkozunk, kirándulunk, jókat beszélgetünk és tapasztalatokat cserélünk. Ez is egy lelki rehabilitáció.

Brozsek Béla

Megjelent a Váci Polgár c lapban.